Egy mondatban össze lehetne foglalni, hogy miről szól ez a könyv, és akármilyen hihetetlen, de nekem ez az egy mondat is elég lenne ahhoz, hogy azt mondjam: KELL! Ennyi az egész: Lezuhan egy tinédzser szépségkirálynő-jelöltekkel megrakott repülőgép, és egy lakatlan szigeten landolnak. És akkor ehhez jön még az írónő: Libba Bray (Gemma Doyle-trilógiáját magyarul is kiadták). Szóval akkor kell ez nekem? Naná!
Szóval az egész egy hatalmas szórakozásként indult, legalábbis a tinédzser szépségverseny 50 jelöltje számára, akik az egészet úgy fogták fel, mint egy csodálatos nyaralást a tengerparton, miközben a kamerák előtt versengenek a Miss Teen Dream címért. De sajnos az élet nem így alakult, a lányok repülőgépe lezuhant, sokan meghaltak, a lányok pedig egyedül maradtak egy lakatlan szigeten, étel, ivóvíz és szemceruza nélkül. Na és mit csinálnak ilyen esetben a szépségkirálynők? Vannak akik továbbra is a versenyre készülnek, barnulnak, táncolnak, örülnek, hogy végre találtak egy szuper diétát és gond nélkül lefogyhatnak (mert ugye nincs mit enni!), mások pedig kígyókkal harcolnak, kunyhókat dekorálnak, vagy éppen szexis álkalózokkal flörtölnek. De az élet semmiképpen sem lehet unalmas egy csapat butácska szépség mellett.
Az első száz oldal egy hatalmas paródiahegynek indul, gyakorlatilag oldalanként találtam magamnak egy olyan mondatot, amit tuti kijegyzeteltem volna magamnak, ha szokásom lenne jegyzetelgetni. Szóval annyira szerethetőn bugyuta volt az egész, kezdve a hawaii vakációs barbie-s köszönéssel, vagy azzal, hogy egyből két csapatra osztották magukat a lányok, a két tábor neve pedig: elveszett lányok és csillámpónik(!). Ezt az első részét annyira imádtam! Mennyire nem normális már, hogy ott vannak a szigeten, nagy részük halott, nincs víz, élelem és védelem, erre a szépségkirálynős táncukat gyakorolják, mert ha esetleg megtalálnák őket, akkor nehogy kijöjjenek a gyakorlatból. Vagy hogy a "segítség!" jelzésük felkiáltójelére egy pici mosolygós arcot tesznek, hogy ha esetleg valaki rájuk találna, akkor tudják, hogy nincsenek ellenséges szándékaik. Ez annyira beteg :D
Aztán ahogy egyre inkább rájövünk, hogy a lányok nagy része nem is olyan buta (persze tisztelet a kivételeknek), mert mindenkinek megvan a maga oka, terve, hogy miért is neveztek ebbe a versenybe, és igazából tudnak élni szájfény és önbarnító krém nélkül, már egy kicsit más témákba evezünk. Miért várja el a társadalom, hogy a nők mindig mindenért bocsánatot kérjenek, még akkor is, ha nem ők a hibásak, miért nem vállalják fel a saját véleményüket, milyen negatív hatásai vannak a médiának, szerelem, szexualitás, homoszexualitás, háború stb.
De még így is, sőt még a bugyuta Vállalatos (Corporation) háttérrel együtt is igazán szerethető lenne a történet... ha 400 oldal alatt nem unnám meg annyira az egészet, mint amennyire tettem. Mert akárki akármit mond, 400 oldal egy ilyen történethez igenis nagyon sok. Még akkor is, ha volt itt bugyutaság, meg komolyság, meg megint bugyutaság, és megint komolyság. Még akkor is, ha a lányokat, mindegyikőjüket nagyon megszerettem. Ennek a 400 oldalnak a fele akkor is felesleges volt, hiába volt benne egy csomó pihent reklámszünet (tényleg!). De azért még megérte elolvasni. Legfőképpen azért, mert: Sinjin St. Sinjin, IMÁDLAK!!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése